– Az életben sokkal gyorsabb, pörgősebb vagy, mint a Szombat Esti Láz első adásán...

– Elég „megfontolt” tempóban beszéltem az első adásban – neveti el magát –, mások is mondták, de én is éreztem. Nagyon lámpalázas voltam, ez volt műsorvezetőként a debütálásom. Egyébként, „normális állapotban” sokkal gyorsabb a tempóm, és remélem, hamarosan ott is oldottá, felszabadulttá válok.

– Hogyan cseppentél a műsorba?

– Tavasszal hívtak egy válogatásra, de titokban tartották, hogy mi készül. Annyit tudtam, hogy vetélkedőhöz keresnek műsorvezetőt. Végül nagyon örültem, hogy ebbe a táncos show-ba választottak, mert – bár a műsorvezetést még csak tanulom – a tánc és az ének közel áll hozzám, hiszen az Operettszínházban játszom.

– Nem lenne jobb versenyzőként részt venni a produkcióban?

– Nem volna fair, mert musicalszínészként kötelezően kaptam táncképzést is, és ezért esetleg előnyt élveznék a többiekkel szemben.

– Segített valaki az első adás „túlélésében”?

– Dóri (Szinetár Dóra, Zoli felesége – a szerző), a szüleim és a menedzserem is ott ültek az első sorban, Dórin láttam, hogy jobban izgul, mint én. A reklámszünetekben odasúgta: „Jó vagy!”, és ez erőt adott.

– Művészházasságokban előfordul a rivalizálás. Dórával köztetek sosem alakult ki szakmai versengés?

– Nem is lett volna rá okunk, mert együtt mozog a pályánk. Azt gondolom, ebben a pillanatban több a közös, együttes sikerünk, mint az egyéni. Tavaly együtt kísértük végig, ahogyan a musicalduett-albumunk meghódította a magyar cédépiacot: a legnagyobb példányszámban fogyott a hazai kiadványok közül. És ugyanígy közös sikerünk a pici babánk, Zorka…

– Amikor sok éve megláttam Dóráról és rólad az első közös fotót, átfutott a fejemen: ezt a fiút Szinetár Dóra biztosan megeszi reggelire. Azért merem ezt elmondani neked, mert most már sejtem, hogy a látszat csalt, és a kisfiús külső akkoriban is határozott férfit rejtett...

– Az együtt töltött közel tíz év is bizonyítja, hogy nem voltam „kis falat” – mosolyog. – Egy egyoldalú kapcsolat nem bírt volna ki ennyi időt.

– Voltak mélypontjaitok is, erről pár hete éppen a Nők Lapjában mesélt Dóra. Azt mondta, egy időben azt hitte: elveszít, mert lelkedben még nem álltál készen az elköteleződésre. Hogyan élted meg azt az időszakot?

– Nagyon fiatal voltam, mindössze huszonkét éves, amikor Dórival találkoztunk, és egyszer néhány hónapra valóban eltávolodtunk kicsit. Közel laktunk egymáshoz, de külön lakásban. Ez volt az én „önállósodásom”, ha úgy tetszik: felnőtté válásom időszaka. Aztán hirtelen megbetegedtem, nyilván lelki oka is volt, de végül valamilyen romlott ételtől készültem ki teljesen. Napokig azt hittem, belehalok, egyetlen korty víz sem maradt meg bennem, és olyan rosszul voltam, hogy még telefonálni sem volt erőm. Ott voltam egyedül a saját lakásomban, az „önálló életemben”, és iszonyú ramatyul éreztem magam testileg-lelkileg. Ma már ezt megtisztulásnak látom: nemcsak a testem, hanem a lelkem is meg akart tisztulni. Amint felépültem, tudtam, hogy ebből elég, nem erőltetem tovább az egyedüllétet, hiszen Dórit szeretem, vele érzem jól és biztonságban magam. Úgyhogy fogtam a cuccaimat, és kiléptem a lakásomból, tudva: többé nem jövök ide vissza. Lezártam egy korszakot az életemben, de ehhez szükség volt erre a megtisztulási folyamatra.

– Dóra azt mesélte, fájdalmak árán végül elengedett téged a lelkében, a szívében – és te akkor szinte azonnal megjelentél nála.

– Úgy gondolom, bármit, ami fontos számodra, csak akkor kapsz meg, amikor el tudod engedni. Amíg görcsösen küzdesz érte, addig nem a tiéd. Ez mindig így van. Ez beigazolódott akkor is, amikor már babát szerettünk volna. Én lazábban álltam a kérdéshez, de Dóri sokkal görcsösebben vágyott rá. Két évig, amíg ezt a görcsös vágyat, akaratot nem tudta elengedni, nem sikerült… Kétszer is elvetélt. Aztán amikor ellazult, és persze az életmódján is változtatott, lazított, vagyis kevesebb munkát vállalt, szinte rögtön úton volt Zorka. Akkor érkezett, amikor már mindketten készen álltunk a fogadására.

– Zorka még csak tizenegy hónapos, de te már régóta gyakorolod az „apaságot” Dóra kisfia, Marci mellett. Mennyi idős volt, amikor megismerted?

– Két és fél éves kissrác volt, inkább a kisöcsémnek tekintettem akkoriban, mégis mellette váltam apává. A mai napig igazi apa-fiú kapcsolatban vagyunk. Szeretném védeni-óvni mindentől, de tudom – saját példámon megtapasztaltam –, hogy az sem jó, ha egy gyereket túlféltenek, burokban tartanak. Engem a szüleim féltve szerettek, meg akartak kímélni minden nehézségtől, és tizennyolc éves koromig szinte bura alatt éltem. Ezért jóval később nőttem fel, és bizony fájdalmas volt számomra az önállósodás. Tizennyolc éves koromig nem tapasztaltam meg a kudarcokat, aztán amikor kikerültem a való világba, sokkal nehezebb volt megbirkóznom a nehézségekkel.

– Milyen a viszonyod ma a szüleiddel?

– Nagyon jó. Fiatal felnőttként, amikor valójában kikerültem a burokból, okoztam nekik egy elég nehéz évet, mert körülbelül ennyi időre eltávolodtam tőlük. Kamaszként természetes lett volna ez az elvonulás, de velem a húszas éveim elején történt, ezért kemény időszak volt számukra. Azóta persze megbeszéltük, mi történt, miért volt szükségem arra, hogy kipróbáljam magam, és egy kicsit elszakadjak tőlük – és ma újra nagyon közel vagyunk egymáshoz. Marcit a kései felnövéstől is szeretném megkímélni. Az a jó, ha már most kihívások érik, ha megtanulja megoldani a feladatokat, ha sikerek és kudarcok egyaránt érik.

– Gyönyörűen beszélsz róla, akárha vér szerinti apukája lennél.

– Annak is érzem magam. Emlékszem, Marci egyszer, karácsonykor azzal állt elém: szeretne apának szólítani. Azt feleltem: már van egy apukád, én maradjak csak Zoli neked. Ma már tudom, nem azzal kellett volna törődnöm, hogy az apukájának esetleg rosszulesett volna, ha Marci engem is apának hív, hanem azzal, hogy Marcinak mi a jó. Úgyhogy nagyon megbántam, hogy visszautasítottam, és vártam, hátha egyszer újra előáll majd ezzel a kéréssel. Aztán három éve, az esküvőnkön – hála istennek – ismét előhozakodott vele, és boldogan igent mondtam.